Tokod Falu Helytörténeti Kultúrmisszió

Soós Rezsőné: Október

Szeretek gondolkodni, ”cogito ergo sum„ gondolkodom, tehát vagyok. Gondolataimat olykor-olykor rímekbe foglalom, és szívesen megosztom másokkal is. Elmúlt az első őszi hónap, jön a következő az:

 

OKTÓBER

 

A szőlő-dombok elcsendesedtek,
Megpihentek a fáradt kezek.
A dagadó szőlőfürtök
Kádakba kerültek
S a pincék mélyén az édes must
Tüzes borrá erjed.

 

Rövidebbek már a napok,
Még ragyog a Nap fénye,
De egyre távolodik tőlünk
Gyengülő melege.
Az ég kékjén a szél
Sötét fellegeket kerget.
Záporként hullanak
A fákról a levelek.
Hétszín ruhájukat levetve
Pihenni készülnek.

 

Olyan ez, mint az életünk.
Tavasz, mikor megszületünk,
Felnővünk a nyárban.
Hatvan felé megőszülünk
S a hideg télben már pihenünk,
Búcsút intve az ifjúságnak.

 

Szeretem és tisztelem a természetet, az évszakok változásait, mind a négynek megvannak a szépségei. Most azt a részét éljük, amikor megszínesednek a lombok, egy nagy lombos erdőben a szivárvány minden színében pompáznak a fák levelei, a fűszálak s az ágak között szövik a pókok hálóikat, amelyeket a szél felkap, messze viszi. Megérik az ízletes csipkebogyó, a finom naspolya. Mindezek és még sok más az őszre jellemző. Igen az:

 

ŐSZ

 

A réten lassan kúszik a reggeli pára
Vízcseppek miriádját rejti magába.
A gomolyba, itt- ott belemar a Nap,
De az már ellenáll a sugaraknak.
Távolabb a nádszálak közt
Pókháló ragyog.
S a lenge szél csak suttogja:
Én már az ősz vagyok!

 

A szőlőskertek gyümölcsfái
Terhüktől megszabadúltak
A szőlőinda sem nyög már
Hamvas fürtök alatt.
Mókus hajlítja az ágat,
Amint megérzi a dió szagot.
A lenge szél csak suttogja:
Én már az ősz vagyok!

 

A csalitban megannyi vércsepp a galagonya.
Bársonykékre érett már a kökény húsa.
Mögötte szivárvány- színben
Szikrázik az erdő lombja,
Aranyesőként hull a porhanyós talajra,
És befed minden magot.
S a lenge szél csak suttogja:
Én már az ősz vagyok.

 

Az erdőben a nedves avar.
Magastörzsű őzláb gombát takar.
Hulló falevél közt csendben suhan a vad,
A tisztáson olykor még melegíti a Nap.
Százesztendős öreg tölgy körűl magános vadkan
Makkot túr és dohog.
S a lenge szél csak suttogja:
Én már az ősz vagyok!

 

Ingerlő szagot görget
Az erdőn át a hajnali köd.
Furcsa hangokkal teli a szénát adó völgy.
Bőgő szarvasbika keresi a párját
S ellenfelével megvívja élete nagy csatáját.
A karcsú özgida is deli legényt kapott.
Süvöltve kiáltja a szél:
Én már az ősz vagyok!

Soós Rezsőné