Múltidéző egy régi Tokodi életéről: György Lajos

2017. december 20-án látogatást tettünk Tokod akkori legidősebb férfi lakójánál, György Lajosnál. Lajos bácsi 95 évesen is rendkívüli átéléssel mesélt nekünk a múltjáról és a több mint hetven évvel ezelőtt, a háborúban átélt emlékeiről. A beszélgetésről hangfelvételt készítettünk, ezen hangfelvétel alapján íródott meg a következő cikk, amely nagy részben Lajos bácsi által idézett történetekből áll, alkalmanként egy kis kiegészítéssel a történet folyamatossága, érthetősége céljából. A beszélgetés során segítségünkre volt és támogatott minket Süveges Zoli bácsi, akinek ezúton is köszönjük a lehetőséget, és a támogatást.

Lajos bácsi által elhangzott mondatokat dőlt betűvel jegyezzük le.

– Eljöttünk hát, hogy beszéljünk egy kicsit a régi szép időkről, amikor még fiatal voltál.

– Mikor még disznót vágtunk, ketten levágtunk két mázsás disznót. Jöttek volna segítségek, de addigra mire odaértek a disznó már a teknőben volt! Lehet hogy akik jöttek volna azok csak esetleg visszatartottak volna.

– Emlékszik maga azokra akik 1942-ben a bányarobbanásban meghaltak? A zenészekre? (köztük volt dédapám is)

– Te, az trombitás volt! Ismertem én őtet de nem voltunk olyan közeli kapcsolatban. Azon kívül még a Szürke Jani, Német Jani trombitáltak mikor leventék voltunk, mikor mentünk sorban a templomba, és itt-ott nagyobb csoportoknak trombitáltak. Meg a kocsmáknál is. Bányász kocsma volt itt mifelénk a Máté bátyánké, a Csipke kocsmába jártak a parasztok. Aztán a György Marci kocsmája volt a kolibri mellett. Meg még a Vilmos bácsi kocsmája volt, meg a kantin. Ezek voltak. Némelyiknél jégverem volt. Emberek jártak a Dunára jeget vágni, és a jégvermeket feltöltötték a kocsmáknál. Majorban volt kettő jégverem, Szabó Vilmosnál kettő, meg a kantinnál volt még. A Süveges kocsma előtt meg a Márkus kocsma előtt sétatér volt a fiúknak meg a lányoknak az esti harangszóig. Sétáltak, szórakoztak aztán mentek haza. Némelyik legény ment a lány után. Egyszer volt cirkusz kint, három méteres kígyót hoztak a Süveges kocsmához. Volt egy nő, rá volt tekeredve a 3 méteres kígyó. Mutatta a nézőknek. Mondta nem szabad bántani a kígyót, mert a nő játszott az életével. Még akkor fiatalok voltunk, tüzelőt vittünk a cirkuszosoknak fizetségül. Aztán mikor búcsú volt, nagy ünnepély volt itt akkor! A Sörös tanítónak a bátyját, a Sörös Ferit itt a tokodi templomban szentelték fel, merthogy ő tokodi volt, búcsúkor.

– Amikor a Horthy bejött a faluba, akkor már én nem voltam itthon. Már én akkor a fronton voltam. 43-ban vonultam be, Lévára. Léva akkor még a magyaroké volt. Léva, Ipolyság, Ipolyságon tüzérek, Léván gyalogság meg páncélos is volt. A Beck János egy évvel volt öregebb mint én, ő 21-es volt. Lévára voltunk jó páran. Sokan bevonultunk Lévára 43-ban, onnan aztán karácsony után kiválasztottak közülünk embereket akiknek Komáromba kellet menni tanfolyamra. Nem volt jelentkezés, csak rámutattak hogy ez megy el, az megy el, aztán 17-en mentünk, egy szobába befértünk. Én tüzérséget tanultam, gyalogságnál voltunk, de gyalogságnál a tüzérséget tanultuk. Ott voltunk 3 hónapig vagy hogy, aztán arra készültek hogy visznek ki, de az előtt még vittek Bajra gyakorlatra. Páncéltörősök voltunk, ki kellett próbálni az ágyúkat. A távcső be van építve a fonálkereszttel az ágyúba, az irányzékba kellett nézni, a csővel együtt mozgott, ugyanúgy azzal együtt tudtál célozni. Aztán fel kellett mennünk Bajon az erdőbe, úgy vontatták kézzel az ágyút, és mindig ki kellett próbálni. Aztán én is lőttem egyet, aztán kigyulladt az erdő. Aztán köllött menni tüzet oltani. Aztán rengeteg angol gép jött, nehézbombázók. Nem is, könnyű repülők voltak, vadászgépek. Azok forogtak körülöttünk. Dobálták le ezeket a fémeket, amivel zavarják a telefonálást. Azt mondták, nem szabad felvenni, hozzányúlni, mert vagy mérgezett anyagok, vagy robban. Utána elmentek. Ott volt velünk a fegyvermester, ő adja a jelet, és akkor utána a rajparancsnoknak, az meg mondta hogy kész, tüzér is jelentkezett hogy kész, nekem is köllött mondani hogy kész, ha mind azt mondta hogy kész, akkor lőhet. Fegyvermester nem vette ki a fonálkeresztet a csőből. A csőbe a fonálkereszt megállította a lövedéket, az ágyúnak az egész eleje felrobbant. Ilyenkor jegyzőkönyv, meg minden, aztán mire felvették volna a jegyzőkönyvet, vittek vissza Lévára. És akkor Léván menni kellett a vonathoz, a lévai állomáson álltak a szerelvények, ágyúkat fel kellett rakni, jó barátom volt ott a lévai Bóka Laci, a mi parancsnokunk fiatal volt. Jó gyerek volt. Bóka Laci volt beosztva amikor pakoltunk, szolgálatba. Apja, anyja, menyasszonya ott lévaiak voltak. Hadnagy viszont nagyon goromba volt, nem engedte elköszönni tőlük. Aztán jött a parancsnok, mi van Laci te vagy szolgálatba mikor itt vannak a szüleid? Aztán átvettem tőle a szolgálatot anélkül hogy a tizedes tudta volna, annak ellenére hogy a szolgálatvezetőnek lett volna szólva. Aztán elbúcsúzott a szüleitől mert még annyi idő volt, utána mentünk a vonattal Pest fele. Utána mentünk a Magas Tátra felé, ott már gyalog mentünk. A Vereckei szorosnál a turul madár alatt mentünk éjjel 12 órakor gyalog. Aztán indultunk tovább. Képzeld el, erdőben mentünk út nélkül. Olyan gyönyörűen voltak a fák ritkán, hogy el lehetett közöttük két ágyúval, lóval menni. Aztán volt egy nagy gödör, a ló majdnem leesett, de az ágyú fennakadt a fákon. Nagy nehezen kibontottuk, lovat kivezettük az árokból, de ki kellett cserélni egy másik lóra. Vereckei szorosnál mentünk ki, de nem tudom megjegyezni a nevét, a zsidók ahol a táborban voltak az mellett mentünk el, csak az útról láttuk messziről. Hatalmas istálló félének nézett ki, de nem láttuk közelebbről, és akkor mentünk tovább, elmentünk lengyel földre. Mindjárt másnap az oroszok aknát odalőttek, aki ott kint volt, odacsapott, vége volt. A legjobb haver, a lévai Bóka Lacinak annyi volt. Ott voltunk egy hétig, de állandóan mentünk. Németek hamar otthagytak bennünköt. Volt ott egy folyó, olyan széles mint a Kis-Duna de nem olyan mély, lovaskocsival át lehetett menni. Volt azon egy híd is. Elmentünk a hídig, ott volt egy ház. Aszongya aki jött velem, hogy megvár még átmegyek, mert rozoga volt a híd. Én átmentem, volt ott egy, a Csákvári nevezetű. Kérdezem ott maradsz fogságban, vagy átjössz velem? Átjött. Fel a lovaskocsira, átvittük a másik partra az ágyút, mély út volt ahogy kocsival jártak, mentünk tovább, és egyszer csak ránk lőttek. Egy ekkora kő fejben is talált és fölégett az egész lábam. Közel voltak a szilánkok a lövés miatt. Mellettem aki volt annak a pofáját találta el, de annak is szerencséje volt mert nem ért csontot a lövedék. Akik ott voltak, szóltak hogy az ágyút ne vigyük tovább, meredek az út. És akkor utána még volt ott egy üveg pálinka, mondta a Gyuri igyuk meg hogy megsérültünk. Felmentünk a meredeken a hegyre, besötétedett, nem láttunk úgy. Lefeküdtünk a hóba. Reggelig majdhogynem el is aludtunk, hajnalba föl, és indultunk tovább. Visszaértünk a mieinkhez. Akit fejen találtak, elhoztam magammal. És mentünk vissza a táborba, a hadnagy azt mondta otthagytuk a frontot, hadbíróság elé kell állnunk. Hát annak kellett volna hadbíróság elé állnia, mert én meg megmentettem azt az embert. Ott a tábornál voltak korábbról, a háborúból magyarok. Azt mondták, hogy ott Ungváron esett el az én nagybátyám is. Mondtam magamban, hogy elolvasom majd a fejfáját. Aztán egyszer csak mondták, hogy szabadságot kapunk, eljöhetünk, de csak másnap indítanak vonatot. Aztán mégsem adták oda a szabadságlevelet, és Csapnál megállt a vonat. Ott volt Pánczél Sanyi, Szabó Vili, Sanyi az én haverom volt. Meg a Farkas Feri is. Nézek ki az ablakon, hát üveggyári kőműves fia volt, Handbauer Péter. Péter, kiabálok. Gyere föl, itt vagyunk többen tokodiak. Őnekik szerencséjük lett, nem kellett a kórházba menniük. Nekem viszont el köllött mennem mert nagyon fájt a fogam.

A vonat megállt, gyalog indultam tovább Sajószentpéter felé. Pont jött egy német autó, mondtam hogy én is Sajószentpéterre megyek, mondom elmegyek a haverokhoz, aztán majd csak valami lesz. Fölültem, elvittek oda, és akkor ott megállt a kocsi, és ott volt két magyar csapat csendőr. Nem mehettem tovább, mert elővették volna a németeket. Mondom akkor gyalog elmegyek a templom felé, megkerülöm őket és bemegyek a faluba. Elindultam felfelé, egyszer csak másik irányból hintóval jön a csendőr. Ott Sajószentpéteren fel voltak akasztva akik elszöktek. A csendőrök jöttek utánam négyen hintóval, nem szaladhatok el. Megfordultam, irány őfeléjük. Mentem oda, köszöntem, hogy hála istennek hogy találkoztam ismerős emberekkel. Mondtam hová akarok menni, mondták ezen az úton menjen, állomásra felül, 5 állomás múlva szálljon le, és megérkezik. Nem kérték az igazolványt. Lehet hogyha remegtem volna vagy féltem volna, engem is oda akasztottak volna, azt hitték volna hogy szökevény vagyok. De mondtam hogy hála istennek hogy útba tudnak igazítani, magabiztos voltam. Ez volt az első, különben felakasztottak volna. Aztán Sajószentpéteren jártunk, mondták menjünk a kocsmába. Fiatal srác volt a kocsmáros, mondta hogy nyugodtan együnk igyunk. Aztán újra el kellett mennem itt a fogorvoshoz. Molnár Lajos, Cupán Gyuri, Cupán Jóska, sok ismerőssel találkoztam itt Sajószentpéteren. Egyszer csak odajön egy ugyanolyan idős nő mint én. Látta hogy nem vagyok ismerős erre, eligazított. Mondtam hogy tájékozódni tudnék, csak lejártak a papírjaim, nem tudok hova menni. Szólt az apjának, és kivehettem nála egykét éjszakát, elfogadtam a segítséget. De nincs pénzem hogy ki tudjam fizetni a költséget hogy engem ott egy hétig tartsanak. Avval ne törődjön maga azt mondta, egész nyugodtan jöjjön el. Azt mondta külön szobánk nincs, de a lányunknak van másik szobája másik ággyal, ha elfogadja, akkor azt nagyon szívesen odaadjuk. Volt pénzem, de annyi nem hogy ki tudjam ezt is fizetni meg tudjak mást is. Hadifogoly voltam, sebesült voltam, ennélfogva ők nem pénzért befogadtak. A fogorvos hogy 1 hét után betömte a fogamat, borzasztó fájdalmas volt. Aztán felültünk a vonatra, találkoztam egy ismerőssel nagy pörge bajusza volt, hirtelen nem is ismertem meg, hát a Hári Jani volt. Mindkettőnket tovább vittek a nagy magyarországi határig, ilyen közepes kis falucska volt. Kimentünk egész a határig, az útra, de a másik csapatból többen voltak mint mink. De a másik csapatból összetalálkoztam a kolóniási Hári Janival. Ott voltunk a Nagy Magyarország határán, sokféle emberek voltak ott, horvátok, németek, szlovákok. Aztán újból megindult a támadás, a Jani épp ott volt mellettem. A hóban lehetett látni, mintha jégeső lett volna, olyan sűrűn szórták ránk a lövedékeket. Mintha kikapcsolt volna az agyam olyan nyugodtan voltam ott. Végig végig. Gondoltam itt nem tudok átmenni, mert nem tudok akkor kikerülni a golyókat. Fogtam a puskát, fellőttem kettőt a levegőbe, és elhallgatott a lövések. Kivittem itet, nem volt már senki. Elvittem a Janit olyan messzire, mint a Hegyeskőtől a tokodi temető. Elvittem őt a gyengélkedőhelyre. Mondták hogy nehogy visszamenjek, mert eltévedek, vagy a jeges köves úton eltöröm a lábam. Aztán egyszer csak jött a parancsnok. Azt mondta engedély nélkül elhagytam a frontvonalat. Mondom neki ha úgy gondolja hogy bűnt követtem el, lőjön le. Engem otthon várnak az öreg szüleim. Ha úgy gondolja, lőjön le, de a lelkiismerete magát fogja terhelni egész életében. Nem félek a haláltól. Ha akar, lőjön le. Úgy mind amennyi valamennyit ott is lelőttek, nézze meg. Életet mentettem, a lelkiismerete magát el fogja kísérni a halálig. Akkor aztán levette a fegyvert. Mondom akkor megyek vissza, fenntartani a vonalat harmadmagammal. Az volt a szerencséje a Hári Janinak, hogy előtte találkoztunk a kórházban.

(Itt egy kis törés a történetben)

– Aztán megadtuk magunkat a románoknak. 1 évig fogságban voltunk Földváron. Brassótól 8 kilométerre. Ott a táborban voltak németek, horvátok, szlovákok. Meg a románok. 45 októberében engedtek el. Akkor még nem volt teljesen vége a háborúnak. Te, én annyi helyen voltam Magyarországon közben, a háború alatt. Megjártam én a határt, de most csak párat mondtam. A táborból vonatra felültettek, akit kiengedtek mind kaptak 1 cigarettát. Szegedre voltunk irányítva, nem egész este értünk oda. Szolnok fele jöttünk hogy majd kerülünk egyet, hogy a vonat útközben megáll, és akkor le tudnak szállni akik más merre mennek. Mi is leszálltunk, minek menjünk Szegedre. Aztán elmentünk Budapestig, keleti pályaudvartól tovább a nyugatira kellett menni, éjjelre értünk oda. A hídon nem jött át vonat. Hajóhíd volt, azon jöttünk át. A Margit híd túloldaláról indult a vonat. Mondta a vezető, hogy Tokodra nem mennek, hanem Esztergomig. Mondom akkor Dorogig vigyenek el, Dorogon leszállok, onnan nem olyan messze van. Aztán egyszer eszembe jutott, hogy Kenyérmezőn szállok le, mert az még közelebb van. Oda jártunk szekérrel meg minden, nekem onnan közelebb van hazaérni mint Dorogról. Azt mondja, megcsinálja azt hogy ott megáll az állomáson, hogy nekem legközelebb legyen. Annyi becsület volt benne, hogy úgy állt meg, hogy nekem legközelebb legyen. Mire hazaértem, majdnem reggel volt. Akkor még katonaruhában, de nekem máskülönben se volt fegyverem, nekem csak pisztolyom volt.

(Itt egy kis visszatekintés a hazautazásra, a magyar-román határnál)

– Ja még azt nem mondtam el mikor a határnál voltunk, megállt a szerelvény, kérdezték esztergom megyei van-e. Nem volt rajtam kívül. Egyszer csak nyakamba ugrik “Ruzsina”. (Vezetéknevét nem hallottuk ki teljesen a hangfelvételen) Adtam neki cigarettát. Mondtam vigyél amennyit akarsz. Megbeszéltük, összepakol és átjön ide az én vagonomba. De azt aztán lekapcsolták. Végül hazajutott ő is, pár nappal utánam. Hári Jani meg már itthon volt mire én megjöttem. Azt mondta nem kell elmenned Ruzsináékhoz, megmondtam már hogy jön haza ő is. Vérmezőn jártam, tudjátok. Ott aki nem tudott kimenni a vonalból, megfagyott, elvérzett. 43-ban vonultam, 45 októberben jöttem haza. Jó őrzőangyalom volt. Sok mindenen keresztül mentem, sikerült túlélni. Mikor jött a gólyózápor, két lövés felfelé, lehet hogy pont eltaláltam a célzót. És megszűnt a zápor. Nem tudom én milyen puskájuk volt de sorozatlövést adtak. Az ágyúink magyarok voltak, 1 kilométerre 1 négyzetméter pontossággal lőttünk vele.

Aztán dolgoztam. Üveggyárban. 52-ben megint bevittek 3 hétig Nyíregyházára, aztán 2 hónapot még el kellett tölteni. Aztán hazamentem, de kérdezték hogy maradjak. Mondom hazamegyek a családomhoz erre most még mit akarnak. Mondtam ne adjatok nekem semmit, én már nem leszek katona. Amikor katona voltam 52-ben a fizetésem háromnegyed részit itthon megkapták. Akkor jól kerestem. 4 hónapot voltam akkor bent. Utána mindjárt hazagyüttem, nem is sokára megint kaptam behívót. Elmentem be, mondtam hogy most szereltem le, most jöttem haza. Biciklivel mentem Esztergomba, tudtam én a címet. Ilyen meg olyan papírok voltak ott. Harmadszor meg negyedszer megint hívtak, akkor már nem mentem be.

Üveggyárban voltam üvegfúvó évekig, aztán rokkantsági nyugdíjat kaptam.

Voltak ilyen szerencsés dolgaim. De nem egy volt! A csapat csendőr is, mikor jöttek a hintóval… Elkaphattak volna. A másik, mikor fejemhez fogta a fegyvert. Mellettem aki feküdt a fronton, ott fagyott meg. A sebesülteket mikor vittem ki. Nekem a lelkiismeretem tiszta volt. Azt mondták nekem, magának van egy őrangyala ami megmentette az életét.

Te, hát én ha lefekszek az ágyba, számtalanszor nem tudok elaludni hogy ez hogy volt meg az hogy volt, szorongok. Mikor a szemébe mondtam hogy nekem a lelkiismeretem tiszta. Engem várnak odahaza. Lehet hogyha nem mondtam volna, csak remegtem volna, akkor lelő. Amikor én megsebesültem, mintha egy ekkora követ vágtak volna a fejemhez. Mert ha nagyobb a szilánk, nekem is végem lett volna. Mert megtehettük volna hogy ottmaradunk, akkor vagy agyonlőnek, vagy megfagyunk.

Ma már a gondolkodásom azért már hiányos. Utána azért ám eszembe jut amit mondani akartam, de rögtön nem jutnak eszembe. A gyerekkoromból is van rengeteg történetem.

– Nem gondolkodtál rajta, hogy elvigyenek otthonba?

– Én otthonba? Inkább itt meghalok. Voltam én Pesten valami idióta helyen. Aztán onnan elhoztak vissza. Ha ez nem volna, ezt Visegrádon vettem (kerekes járókeret), akkor nehéz volna. Evvel viszem az ebédemet, hozom, mosogatok minden. Hozzák az ebédet valamikor 1 órakor, valamikor később hozza az ebédet, vihetem be megmelegíteni a mikróba.

Itt ez a telefon, valami van ezen tudok szólni. Ha nem kell kikapcsolom, feltöltöm. Na, ráértek ám még! Ott a képen a 60 éves házassági évfordulónk.

Ezen a ponton köszöntünk el Lajos bácsitól, akinél a délelőtt nagy részét töltöttük.

Gyertek ám bátran, aztán mondok én még ilyen meséket nektek! Én mindig itthon vagyok, nem megyek el csavarogni.