Bizonyára sokak szeretettel gondolnak vissza Juhász Ferencnére, leánykori nevén Csontos Zsuzsannára, aki a mai napon töltené 58. életévét. Az ő emlékére szóljon a most következő cikk, melyben lánya, Lengyelné Juhász Judit valamint egykori kolléganői által írt visszaemlékezések olvashatók.

“Édesanyám, leánykori nevén Csontos Zsuzsanna 1960. április 22-én, a Föld napján született Esztergomban. Mindig büszke is volt erre, hogy a Föld Napja egybe esik az Ő születésnapjával. Már kiskorától tudta, hogy óvónő akar lenni, így a középiskola után el is kezdett óvónőként Dorogon dolgozni, mert idő közben ide költöztek a szüleivel. 1980-ban férjhez ment apukámhoz, Juhász Ferenchez, és ettől kezdve Juhász Ferencné lett. Ezt a nevet, ebben a formában sosem szerette, de akkor ez volt a szokás. Szíve szerint mindig is Juhászné Csontos Zsuzsanna szeretett volna lenni, és ha tehette mindig is ezt használta. Városi lány volt, a falu nem igazan volt az Ő világa. Hiányzott neki a nyüzsgés, a városi élet. De ide költözött, mert itt volt a férje és ez évtől a tokodi óvodában dolgozott. Az évek során megszülettem én és az öcsém. Az évek alatt apu szülei megállapodtak velük, hogy ne költözzenek el, és megöröklik a házat. A terv építkezés volt, de sajnos ez a döntés örökre beárnyékolta anyukám életét.

Az 1990-es években a család mellett nekiállt a soproni Óvónőképzőnek, hogy óvónő maradhasson, mert az új jogszabályok szerint csak főiskolai végzettséggel maradhat ebben a pozícióban. Az iskolát nagyon jó teljesítménnyel időben befejezte, így megkönnyebbült. Dada nem szeretett volna lenni, de vezetőnek sem készült soha, mert neki a gyerekek voltak az élete. Nagyszerű óvónő volt, tele megértéssel, kreativitással, szeretettel és tudással. A tokodiak közül nagyon sokan jártak az ő csoportjába, és mindenkinek ott segített a gyerek fejlődésében ahol tudott. A kedvet a kedvenc virágával a tulipánnal vagy egy csomag zizivel mindig fel lehetett dobni. 🙂 A kolléganőivel nagyon jó viszonyban volt. A baráti köre is a kollégáiból és a gyerekek szüleiből álltak. Imádott sütni, jól főzött, kreatív volt ezen a téren is.

Nagy álma volt, hogy egyszer könyvet írjon, hogy megossza a tudását a tapasztalatait mindenkivel akit érdekelhet. Ezt csak akkor kezdett el, amikor beteg lett. Sajnos csak az első pár oldalig jutott, és be sosem tudta fejezni.

Karrierje és az élete a szülei által egy megrendítő kijelentéstől tört ketté, ami őt is és a bátyját is szó szerint megbetegítette. Anyukám lelke ebbe, és az élete során valóra nem váltott álmok miatt teljesen beleroppant olyannyira, hogy 2008-ban Motoneuron ALS-t állapítottak meg nála. Az orvosok ezt úgy közölték vele, mintha csak náthás lenne. A saját fülemmel hallottam és legszívesebben nekiugrottam volna az orvosnak. Jobban sírtam én mint ő… Sajnos senki nem tudott a gyógyulásban segíteni. Az államtól semmilyen támogatást nem kapott. Sem kórházi ágyat, sem tanácsokat, sem külsős segítséget, amire nagy szüksége lett volna. A családot magára hagyták úgy ahogy volt. 2008-ban az esküvőmön még tudtunk egyet táncolni, de később mar gyenge volt állni is. Az első unokáját még kicsit ismerte, 1.5 éves koráig, két karácsonyt tudtak együtt tölteni. A barátaival egy idő után már nem szívesen találkozott, nem akarta őket elkeseríteni a látványával, bár nagyon hiányolta őket és a jó beszélgetéseket. A küzdelmet talán akkor adta fel, amikor egy bentlakásos fizioterápiás intézetben elesett, mert senki nem foglalkozott igazán vele mert halálos beteg volt, ő meg gyenge volt. Ettől kezdve rohamosan romlott az állapota. 2010. február 3-án, az 50. születésnapja előtt 2.5 hónappal álmában elhunyt.

Mindig is szorgalmas, szerető, példamutató anya és a legjobb barátnő volt. Mindig is azt várta, hogy unokázhasson, de az unokái sajnos nélküle, nagymama nélkül nőnek fel. Hiánya feldolgozhatatlan, de számunkra Ő mindig is az őrangyalunk marad. Örökre.”

Kolléganőinek visszaemlékezése

„Kolléganőnk nagyon odafigyelt az egészségére, az egészséges életmódra. Példát mutatott ápoltságból, gondozottságból. „Egy nőnek mindig csinosnak és elegánsnak kell lenni e”- hangoztatta, ő maga csinosan, elegánsan, és nőiesen jelent meg a munkahelyén. Szívesen írt születésnapi, ünnepi köszöntő verseket, mely növelte az ünnepek hangulatát. Fontosnak tartotta a szép, tiszta beszédet és erre ösztönözte a gyerekeket is. Vidám, jókedvű egyéniség volt, kedvelte a társasági életet. Jó beszélgető partnerként sokszor került a társaság középpontjába. Hihetetlen erővel és gyógyulni akarással küzdött a betegsége ellen, sokáig volt optimista és bizakodó. Sajnos nem sikerült győznie. Sokszor eszünkbe jut, emlékezünk rá ünnepeinket.

Vidám, jó kedélyű kolléganőként él az emlékeimben, aki törekedett arra, hogy hivatását önmagához viszonyítottan maximálisan ellássa, sok, sok szeretetet nyújtva a gyerekeknek. Gyönyörű kézimunkái híven tükrözték a kézügyességét. A tőle kapott gobelin kis képeket féltve őrzöm, amely kedves emlék számomra.

Együtt töltött diákévek a későbbi munkakapcsolatban is meghatározó jellegű volt. Soha nem feledkeztünk meg egymás születésnapjáról. Jövőbe tekintve mondtuk, „mi együtt megyünk nyugdíjba”. Sajnos az élet más sorsot tartogatott részére. Betegsége mindannyiunk számára megrendítő volt, hiszen egy életerős, önmagára, egészségére figyelő ember volt.

Túláradó érzelmi gazdagságát, gondolatait, érzéseit több esetben-versben foglalta össze, így róla én is verssel emlékezem:”

„Csendesen osont a halál,
Nem hívta senki, mégis rád talált.
Szívünkben őrizzük neved,
Mosolyod, nevetésed.
Szavakat, gondolatokat,
Közös emléket,
Közös múltat.”

Lengyelné Juhász Judit