A lankás hegyoldalon hosszasan elnyúló lelőhelyen jellegtelen őskori, és XII-XIII. sz.-i cserepeket gyűjtöttünk. (Horváth, 1967.)

A lelőhely É.-i végénél („Faluhelyek-dűlő”) a rézkori ludanicei csoportba tartozó edénytöredéket, pattintott kőpengét, XII-XVII. sz.-i cserepeket, fenőkövet, vasösztökét és XVI-XVII.-sz.-i vaslakatot találtunk a szántásban. (Horváth – Torma, 1970.)

A lelőhely a középkori Ebszőny ( Epcen; Epzu; Epzeu; Epzew; Apsza; Apsze) falu helyét jelzi. Az elpusztult falura utalnak az Ebszőnyi – puszta, -malom, -rétek, illetve a „Faluhelyek – dűlő” elnevezések is.

A települést III. Béla király 1193. évi, a fehérvári keresztes konvent birtokait felsoroló oklevele említi első ízben mint a keresztesek birtokát. Ekkor határait is leírják: a határ Tacod falunál, a Sár vizétől (Az Öregárok-patak középkori neve) indul, érinti a nagy utat, Tát mezejéz, Hijce erdőt, Sumul – hegyet, a Berénybe, Sápra, Munkádra, Huganba vezető utakat, és a Hegyeskő- (hijgiskew) hegyet.

1269 – ben Mogyoróstól É – ra említik. 1356 – ban ismét Mogyorós és Tát szomszédjaként tűnik fel.

Az esztergomi keresztesek is szereznek itt birtokot. 1473 – ban Ambrus mesternek, a keresztesek ezstergomi Szent Erzsébetről nevezett ispotálya preceptorának ebszőnyi familiárisait ( Czobor Ambrus, Byró Bálint, Hajnal Pál, Köbölkút János, Pünkösdi Kelemen, Oláh László és Benedek ) és jobbágyait említi a budai káptalan egyik oklevele.

A török 1526 – 1543 táján elpusztította, az esztergomi szandzsák 1570. évi adó összeírásában lakatlan pusztaként szerepel. A XVII. sz. – ban ismét lakják. 1656 – ban katolikus és református lakosait említik. 1686 – ban portyázó tatárok több ebszőnyi jobbágyot levágtak. 1696 – ban az esztergomi káptalan birtoka, amely nyolc negyedtelkes jobbágy után adózik. 1711 – ben még lakják, később elnéptelenedik. ( A falut gyakran Epöllel tévesztik össze.)