Soós Rezsőné: Volt egyszer egy kőkád
A „KŐKÁD” (természeti képződmény) az Aranyhegy-i dűlő alatti Nagygödörnek nevezett mély vízmosás végén, amelyet az évszázadok alatt a mészkőben a rajta keresztül nem csak folyó, hanem kissé zuhanó forrás és csapadékvíz formált folyamatosan mélyítve is kád formájúvá (innen az elnevezése). A fölötte lévő dombon, a Tőkéstetőn teheneket őrző gyermekek nyáridőben szívesen fürdőztek benne, hiszen állandóan folyt bele a víz és belőle alább folytatva útját a vízmosásban, majd az Únyi patak vizével egyesülve a Dunába érkezett.
Alatta volt egy eléggé kiterjedt rét, ahol szerettek a gyermekek játszani, a felnőttek pedig olykor majális szerű vidám délutánokat eltölteni. A fölötte lévő domboldalon pedig muzsikát hallgatni, összejönni tereferélni, pihenni. Ezt bizonyítja ez az 193o, vagy negyvenes évben ott készült fotó és az alatta levő is.
A Kőkád szomszédságában egy mészégető kemence is, amelyet 1956-ban Jurkovics Mihály és Mikov Gyula csévi lakosok építettek a községi Tanács engedélyével. Azért telepítették oda, mert a két alapfeltétel biztosítva volt, a mészkő és a víz. A követ helyben termelték ki kézi fejtéssel. Robbantáshoz az aknamélyítőktől kapták a lőszert Fritz főmérnök engedélyével. A követ tokodi fuvaros szállította a kemencéhez, a nevét nem tudja Jurkovics Mihály, aki a kemencébe nagy odafigyeléssel maga rakta, illetve „építette” be boltozatosan a mészkövet. A kemence közepét könnyen gyúló anyaggal töltötte ki, mert a követ elő kellett készíteni, nehogy a hirtelen erős tűztől apróra töredezzenek. Rácson volt felépítve a kő és alatta fűtöttek mégőedig szénnel, 48 órán át folyamatosan. Amikor a kövek fehéren izzottak és a gázok belőlük a kemence felső nyílásán eltávoztak a nyílásokat befedve hűlni hagyták. Amikor kihűlt a térfogatában leapadt fehér mész, a kemence felső nyílását kibontották és ott szedték ki. Csak a nyári időszakban üzemeltették a kemencét. Jurkovics Mihály 1958-ban visszament a bányába dolgozni, az utóda Drahnyovszki István lett. A szenet táti fuvarosok vitték a kemencéhez, ők vitték el azt a megmaradt meszet, amit nem vásároltak meg helyben. A meszet is ott oltatták helyben. Egy mázsa darabolt mészből nyertek három mázsa oltott meszet mondta el még Jurkovics Mihály beszélgető társam 84 éves korában.
Az 196o-as években kapta meg a Községi Tanácstól kérésére a tokodi Aranykalász Termelőszövetkezet az említett területet, mint kőbányát, de sajnálatos, hogy a Kőkádra nem figyeltek és azért az tönkre is ment.
Még ne hagyjuk el ezt a területet, mert a mészégetőtől nem messze a már említett vízmosást egy Halász Társaság – nem emlékszem már a nevükre, csak azt tudom, hogy tokodiak is tagjai voltak – nagyon okosan, körültekintően felduzzasztották, létrehoztak egy kedves kis tavat és betelepítették halakkal, néhány padot is elhelyeztek mellette. Zsilipet is létesítettek, amelynek használatával szabályozták a tó vízmennyiségét, és úgy ahogy azt kell, kezelték a tavat és a partjait. A halászokon kívül nagyon jó volt oda kirándulni, letelepedni a partján és gyönyörködni a környezet szépségében, egy kis terület kivételével erdő vette körül. Egy szóval egy jó és szép, meg hasznos színfolt volt a község külterületén a Miklós-berek elején. Úgy emlékszem, hogy a 9o-es években egy alkalommal gyermekek szaladtak egymásnak kiabálva, hogy halat lehet fogni a Nagygödörben, leeresztették a halászok a tó vizét és úsznak a halak lefele. Megdöbbentett sokunkat ez az esemény, mert igaz volt, a halászok nyitották meg a víz útját. Máig nem tudom az okát ennek az eseménynek, csak gyanítom, hogy valaki, vagy valakik keresztbe tettek annak a halász társaságnak. Ha így volt nagyon-nagyon rosszat tettek. Az a szép terület tönkrement, az enyészeté lett.
Ezeket a fotókat 1992 tavaszán készítettem az említett tónál.
Soós Rezsőné Bagosi Éva
